Lepkekisasszony

Eszembe jutott egy magyaróra, ahol Janus P. azon versét elemeztük, amikor arról panaszkodik, hogy a teste börtönébe van zárva az ő szárnyalni kívánó lelke. Nem értettem, minek rinyálni egy kis lázon. De most folyik az orrom,  és igaza van, hogy ez mennyire szar. Semmi más bajom nincs legalább, bár pár környezetemben élőnek halálfélelme van h1n1 miatt. Nem megyek el orvoshoz, mert a náthára amúgy se tudna mit mondani, és ezért nem fogok 2 órát utazni. De rohadtul ideges vagyok, hogy mar belülről az orrom, állandóan tüsszögük, és olyankor összerándul a gyomrom.

Úgy érzem jól magam, ha zsepik lógnak ki az orromból, de úgy meg nem akarok kimenni az utcára. Ja, és zsepi sincsenek, színes szalvétáva tüsszögök, fújom az orrom felváltva. Pénteken meg romantikus vacsit készítettem volna, de így nem fog összejönni, pedig ritkán van teljesen kettesben pillanat.

Megyek  le fertőtlenítőzselézem a kezem, miután kifújtam az orrom.

A szülcsinapcsi überkirály volt.

Az a szomorú (illetve nem, csak vicces), hogy egy csomó mondatomra nem emlékszem, ami szerintem egyrészt amiatt lehetett, hogy túl sok dolog történt, és mostanában nem olyan jó a memóriám,  másrészt meg tudjuk, mi az ok. Állítólag én azt kiabáltam, hogy félek a Feritől, Bab, pedig azt (Tese szerint), hogy a Feri aludni akar. Bár ezekben úgysincs semmi sértő, úgyhogy nem gáz. Lacék azt kiabálták, hogy a fiókokba szeretnének hányni, Tese pedig megfenyegetett valakit, hogy baja esik, ha engem bánt. (Erre ő sem emlékszik.) Ilyen az, amikor van egy antialkoholista a társaságban:)))) (Kicsitulipán, azért megnyugtató, hogy semmi durvaság nem történt.)

Üvegtestről és Kapitányról nem maradt fenn semmi ilyen sztori:) Aztán miután elmentetek voltak dolgok, mármint nem mindenki örült, hogy a buli elhúzódott olyan sokáig :D

A Dobossal pedig minden szép és jó. A boldogság megöli a kreativitást.

Blogfüggőből áttranszformáltam facebookfüggővé, egyébként is most közhelyesen boldog vagyok:) Szeretet és viszont szeretet, klasszikus párkapcsolat, ami a kiszámíthatóság és az izgalom megfelelő elegyével éppen olyan, mint amilyenre szükségem van. Színházban voltunk, jazzklubban, koncerten, és sokat vagyunk kettesben, meg társasági életet is élünk.

Azért vannak szorongásiam, ezzel, meg mással is kapcsolatban, csak ennyi hallgatás után nehéz újra szólni.

No,meg volt meglepetés szülinapi bulim, ami tényleg váratlanul ért, és köszi, akik ott voltak, és tényleg váratlanul ért, és most el is önt egy "mindenkit szeretek"-érzés mindjárt.

Amikor elkezdek régi baromságokon gondolkodni, amin már rég nem szoktam gondolkodni, na lehet, hogy akkor kéne aludni.

Ősz van, az a metsző levegőjű, hamar sötétedős ősz. Befelé fordulok és figyelek. Selejtezek. Kidobálom a felesleges kacatokat, amik arra vártak, hogy majd jók lesznek valamire, aztán mégsem. (Papírdarabok esetleg könyvjelzőnek, bizsuk letört darabjai, hátha majd felhasználom újra, beszáradt körömlakkok, amik emlékeztetnek valamire.) Jó érzés, ahogy kicsit jobban rend lesz körülöttem, talán belül is. Kívül könnyebb elkezdeni, majd átsugárzik.

Vettünk csizmát nekem télre, valamint bodyt (nem pont ilyen, csak nem mindenki vágja a női ruhadarabokat) és egy fekete harisnyatartót, amit majd karácsonyra fogok megkapni. Kéne még több harisnya hozzá, hogy a combfix ne szorítsa el a vérkeringésemet.  Ötletes megoldásokkal átalakítottam egy turkálós felsőt, ami így hordható. Ragasztópsiztollyal megjavítottam pár franciacsatot, és készítettem kitűzöket.

Holnap megyünk mamához. Apu elkísér minket. Kicsit izgulok csak. A mamát annyira közel érzem magamhoz, hogy semmin nem tudnék megdöbbeni, azt hiszem. Talán nem is volt nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hiányzik. Várom a találkozást, és azt hiszem, tényleg minden rendben lesz.

Gyanútlanul kitűztem a kokárdámat (kézzel horgolt, gondoltam ezzel is kicsinytem a provokatív értékét) pénteken. Aztán látom, hogy szinte senkni nincs kinn. Kiderült, hogy nem is "szoktuk" kitenni 23-án. Kicsit összefolytak a fejemben a dolgok, nem így emlékeztem, és őszintén meglepett, hogy az emberek már ennyire nem szeretik viselni. Igazából nekem nem vette el a kedvem a viselésétől egyik oldal sem, jó érzés kitenni. Igaz egy csomó megállón haladtunk végig úgy a metrón, hogy nem ültek mellém, hanem inkább nyomorogtak a szemben lévő ülésen, és úgy néztek rám, mint aki mindjárt felrobbantja magát a metróval. (Igen, van egy olyanfajta nézés.)

Aztán hiányoznak a régi ünnepek, amikor örültem a megemlékezéseknek, a szünetnek. Most minden péntek szabad, és szolgálatban vagyok. Kaptam csokit, finomat, de rossz érzés volt nagyon. Nem akartam elfogadni, de jobban megbántottam volna a beteg néni lányát, ha nem teszem, de végig az járt a fejemben, hogy nem érdemlem meg, hogy nem ezért csinálom, és nem is foglalkoztam azzal a nénivel sokat. Mostanában nem vennék magamnak csokit egyébként, szóval lenne miért örülni. (Akkor ugye bort inkább) De komolyan nem értem azt az orvost, aki még gúnyolódik is a beteggel, hogy kevés a hálapénz (történnek ilyenek, komolyan), hiszen ezt tényleg csak hivatástudattal lehet(ne) csinálni. Egy tábla csokinál képtelen lennék többet elfogadni, mert ez a rohadt csoki is olyan rossz érzéseket keltett bennem. Na, de csak nem sikerül abbahagyni a moralizálást.

 Amúgy az egyetemem tudatában van olyan jogszabálynak (határozat?, nem igazán tudom, mi a különbség), hogy a szoctámhoz a lakhelytől való távolságot nem szabadna légvonalban mérni, hanem az utazás során megtett kilométereket kéne figyelembe venniük. De a mi karunkon ezt nem így SZOKTÁK meg, emiatt nem is változtatnak rajta.

 Így utólag amúgy szívesen szájbarúgnék egy nagyképű, kis köcsög másodéves hök-közeli gyereket, aki röhögve mesélt a kolis kiskapukról. Basszus az egy szociális juttatás, és kurvára nem arra való, hogy ezek a talpnyaló kis senkik egymásnak kijárják, hogyan lakhatnak egy szobában egyedül, névleg bejelentett fantom-emberek társaságában. Az általam semmire nem tartott politikai elit egy része is szépen kikupálódhatott a kiszes időkben, és most se változott semmi. Ezek a kis egyetemista köcsögök már huszonévesen megtanulnak lopni. (Igen, szerintem az is lopás, hogy kizet 24ezret azért, hogy egyedül lehessen egy szobában, mert ennyiért elmehetne albérletbe is, és a kolesz nem erre való. És elsőben egy csomó mindenkit fel sem vesznek. Az én következtetésem szerint ilyenek miatt.)

Történt velem valami, ami okozhatna önbizalomnövekedést, de mégsem. Nem a történet kimenete miatt, hanem az általános negatív hozzáállás miatt szerintem. Egy nagyon gáz (a többi is az, szóval nem is tudok olyat, ami nem) szórakozóhelyen megismerkedtem egy török fiúval (férfival?). Nem lesz folytatása a dolognak, csak azért tartom érdemesnek megemlíteni a dolgot; mert ő olyan típus (magas, vékony, fekete, szem, borosta, kicsit hosszabb, sűrű, fekete haj), aki a magas, hosszúcombú, vékony, nagy mellű, szőke, kék szemű csajokra bukik. (Rám ezek közül a vékony igaz egyedül, de az tényleg:) De hozzám jött oda, elkérte a számom, táncoltunk, összeségében egy hullámhosszon voltunk, amíg a kontextusba egyáltalán nem illeszkedő módon meginvitáltatta magát a lakásomba(?, ami ugye nincs), együttalvás céljából. Illetve a helyszín nem volt egyértelmű, mert bár tökéletesen beszélt magyarul, mégis értetlenkedtem, mert maga sem tudta, hol alszik aznap este. Mindegy is, nem vágyom egyéjszakás kalandra, ismeretlen törökkel. Meg úgy semmilyen ismeretlennel. Csak az a különös, hogy órákon át az élete álmairól beszélt: HÁZASSÁG, GYEREK! Nem értem a férfiak koncepcióját. Ha szexet akarnak (csak), miért nem lehet ezt nyíltan megmondani. Ha nálam nem is ér célba, biztos talál magának valakit. Minek húzzuk akkor egymás idejét? El hülyéskedhettem volna a barátokkal akkor én is. Minek a házasság-duma? Azt ő sem gondolhatja komolyan, hogy ezzel bárkit is ágyba lehet vinni, aki nem hajlik annyira erre? Aki meg hajlik, annak felesleges a házassági terveket kifejteni. Vannak erre homályos ötletek a fejemben, de nincs kedvem egybefűzni most a gondolatokat.

Ő tényleg jó pasi volt egyébként nagyon-nagyon. És nem olyan szerintem "jó pasi", hanem úgy az átlag szerint is baromira jó. Amúgy van egy kis megoldásféle is a szőke-nagy mellű rejtélyre. Azt hitte, török vagyok, vagy emlékeztettem a törökökre,és ez a jóleső otthonosság érzésével töltötte el a hazafit, messzi idegenben.

Holnap is lesz egy nap, de valahogy nem tudok hinni benne, hogy jobb lesz, mint az előzőek.

Néha, amikor mindenki mondja, hogy nem én vagyok a hülye, és nekem van igazam, én mégis elbizonytalanodom, hogy mi van, ha mindenki téved, és tényleg én vagyok a hülye.

Bizonyos italmennyiség elfofogyaszttása után ne égetgessük ki magunkat  cigivel a gólyabálon a kezünkön, miután megláttuk a fiút, akit szerettünk (volna, Janika) mással m csókolózni. Valamint ne kommunikáljunk vele,és ne hagyjuk, hogy megkérdezze, jól vagyunk-e, ne engedjük, hogy megöleljen minket, és ne kérjük meg a nagyon jó fiú barátunkat, hogy az illető előttt tegyen úgy, mintha szerelmes lenne belénk.

Az a poén a farmban, hogy megkér  (ez a megkérés automatikusan megy, nem ő kattint, csak vicces látni) a "vanbarátnőm-de-veled-csókolózom-találkozom-lelkizek"- pasi megkér, hogy üldözzem el a varjakat a farmjáról. Én meg elüldözöm, mert kapok aranytallért érte. A végén még farmszomszédok leszünk.

Péntek ttk-s gólyabál; Janika- Séf, de nem érdekel, és tényleg nem. Szépen felöltözni, Kispál- Quimby, közhelyes élvezetek, jó lesz ez, meg egy enyhe bemarás előtte, hogy semmi lelki megrázkódtatást ne jelentsem az esetleges találkozás. Amúgy Janikával terveztük, hogy együtt megyünk, és mindenki látja majd milyen szép pár vagyunk, nem így lett, de kár lenne kihagyni a bulit.

Elért az ősz. Az őszi kabát illata, levelek, és gesztenyék illata, melankólia, hogy egyedül kell útra kelni, menni ebben a metsző hidegben, nincs meg a valaki gondol rám biztonságos érzete, az a jól eső ritmus, ahogy a találkozók szabdalják a napot. Mind-mind hiányzik, aztán meg valahonnan távolról elrémlik a sok elhibázott döntés, és akkor már nem is hiányzik. Addig csinálom a képzőművészeti alkotásokat (nyilván nem azok, csak én hívom így őket); megnyugtatnak, és nem érzem, hogy ez a nap is feleslegesen telt.

Érzem én, hogy egyre rosszabbul írok, lehet az inspiráló, robbanásszerű esemény hiányzik, de épp ezektől óvom magam. Maradnak a manadlák.

Lett új telóm, aminek pötyögtetése elszórakoztatott egy vonatúton. Kíváncsi vagyok, mikor fogja egy kívánatos férfiember elkérni a számomat. Ez a harmadik telefonom, és az új telefonok mindig hoznak valami ilyesmi jót.

Van pár olyan lényegi történés, illetve nem-történés az életemben, amit jobbanak látok nem kiteregetni a blogomban, de úgy érzem, így kevésbé érthető meg, mi az, aki én vagyok. De, ha így vélekedem, vagy ezen dillemázom, minek írok egyáltalán blogot?

 Szolíd-szerény, lenyugodott életemben napi sikerélményt jelent, ha a farmomon (fészbúk) leszüretelek valamit, megfejem az állataimat, vagy fel tudok kelni, bemenni órára, és jegyzetelek. Ja, a farmon meg közelebb lennék a  ház megvételéhez, ha nem költök egy fára, ami csak dísz, na mindegy.

Lehet, hogy fogok járni latin-táncra, de van-e ennek értelme partner nélkül? Mármint táncpartner nélkül.  Ahogy köeledik a szülinapom, egyre jobban frusztrálnak dolgok, erre az egyetemi pletykák csak rátesznek egy lapáttal.  Nem is írom le, úgyis sejthető.

Mostanában nehezen verbalizálom a gondolataimat, és sokszor az az érzésem, hogy csak önmagamat ismétlem.  Írok kicsit a Casanova bálról, ami nem volt különösképp érdekes, inkább csak frusztráló találkozások tarkították. Egyik: egy barátnő pasija, aki előhozta egy csomó idegen előtt, hogy szálok virágról- virágra (ez a szövege velem kapcsolatban), meg hasonló válogatott kedvességeket;  a bedoblak a közösbe szövegtől kezdve a férfiszívek összetörőjéig. Erkölcsi fölényemet mutatja, hogy nem használtam ki azokat az infókat ellene, amit én tudok róla, a körülöttünk álló idegenek meg nyilván nem, persze úgyse érdekelte volna őket, csak kíváncsi vagyok, milyen fejet vágott volna az illető a meglepettségen kívül. Eleinte nem is foglalkoztam a dologgal, csak bánt, ha valaki úgy mond rólam ítéletet vicceskedve, hogy valójában semmi lényegit nem tud rólam, a felületes információkba pedig olyat vetít bele, ami valójában meg sem történt.

 A másik találkozás a 20éves volt, akinek még mindig szép a haja, a foga, és változatlanul nem érdeklem, ez szintén nem baj, csak eszembe juttatta, hogy egykor mennyire beleéltem magam, hogy ebből valami jó is kisülhet. Szerintem azt anno el is felejtettem közölni, hogy azt mondta rám, öreg vagyok, de előtte elmesélte persze, hogy egy célja van az életben: sok gyerek. Ilyenek ezek a 20évesek. Bár tegnap Csibikénél rámjött megint a házasságbuzi szövegelés, hogy minél hamarabb, mert akkor milyen hepi lesz minden. Persze nem, csak én ezt még nem tudom.

A Hospice-ban nárciszültetés lett. Most a mama műtétje után ez is olyan nehéz. De a nárciszokról mesélek majd azért.

Nem hiába féltem a vérvételtől....Kiderült, hogy kellette volna előtte innom vizet, mert így nagyon nehezen vették vérem, a jobb véna össz is omlott. Anyukám a pozitív pszichológia jegyében azzal vigasztalt; milyen jó, legalább most már tudni fogom, hogy a balból könnyebb venni. Amúgy nagyon parázom az eredmény miatt, hogy valami rossz kiderül. Tudom, hogy nem, de azért parázom.

Újból kitört rajtam a hipochondriám, néha felbukkan, aztán eltűnik egy időre. Komolyan, ha nincs semmi, amin aggódhatnék, akkor előjön ez. Basszus, nagyon rettegek a hétfői vérvételtől...

Ja, azt elfelejtettem megint írni, hogy holnaptól lenyugszom, és csak elmélkedni fogok magamban.

Valaki, aki már egy jó fél éve udvarol, most rámenősebben udvarol, és beszélnem kell vele, hogy nem tudok többet elképzelni barátságnál, sajnálom....Nem szeretem az ilyen beszélgetéseket :(

A tegnapról, és a máról nem írok semmit, lehet sikerül végre eltitkolnom valamit:)