Lepkekisasszony

A problémák a gondolkodásomban vannak. Nem a külső körülményeim rosszak, hanem a szorongató gondolatok nem hagynak békén. Beleőrültem a nagy "jólétbe". Ha pillanatokra jobb a kedvem, eszembe jut, hátha ez csak önámítás, és visszazuhanok. Ha rossz a kedvem, rágódom, hogy miért nem vagyok boldog. Ha boldog vagyok, azon gondolkodom, ez a boldogság? Nem lehet, hogy létezik ennél több? Örök elégedetlenség hajt, és képtelen vagyok örülni a pillanatnak, csak félek, szorongok. Pedig boldognak kéne lennem, minden adott hozzá.

Néha az a furcsa érzésem támad, hogy képtelen vagyok igazán szeretni, igazán érezni. Mint a Közönyben, úgy.

Alkatilag képtelen vagyok a boldogságra. Ha minden jól megy, generálok magamnak valami szorongást. Próbálok tenni ellene, de nem nagyon megy. Szenvedésfüggő vagyok, vagy valami ilyesmi.

A szorongásról, tüneteiről már egy klinikai könyvet megtölthetnék, igazából, aki nem éi át, el sem tudja képzelni, milyen méreteket ölthet, amikor átlép a normalitás határán...

Összeszorul a mellkas, nehezen megy a levegővétel, felkelni is nehéz az ágyból, és valami hatalmas féleelm szorngásba kerít. Hányingerrel küzdök minden reggel, és órákig tart, hogy megnyugtassam magam. Valami égető bűntudat is marja a belsőmet, és így már abszolút nem megy a tanulás, újra meg kell nyugtatnom magam valami laza regénnyel, egy zenével, bármivel. Most, hogy már elmúlt le se tudom írni olyan élethűen....De ilyenkor minden régi fájdalom, lezárt érzés újult erővel visszacsap, keveredik a jelennel, és már azt sem tudom, mit érzek, egész nap pörög az agyam, mély gödörbe kerülök, nem tudok kimászni...

Ennek vége, vége, vége. Le tudtam tenni a stat vizsgát, és olyan jegxeim vannak, hogy még gondolni se. Kihúztam éldául azt az egy témát, amiből esszét írtam, és kijegyzeteltem hozzá az 500oldalas kis könyvecskét. Ilyen is van, de valami misztikus beavatkozás egy. Két vizsga és vége. Aztán újra önmagam lehetek, a hétköznapi, megszokott kis félelmeimmel.

Egy eddig ismeretlen kis "blogfélében" találtam magamról egy kis bejegyzést. Rendkívül szórakoztató az ilyen. Nyomozzatok magatok után a neten!

Rámtört az egzisztenciális szorongás. Félek, szorongok. Mindentől. De leginkább attól, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó. Hogy ugyanaz lesz velem, mint eddig. Hogy már nem tudok eléggé szeretni. Rettegek ettől, és az álmaim, mindig valami régi dolog, régi történet elevenedik meg bennük. Nekem nem kellenek ilyen álmok.

Félek.

és én emiatt sem akartam, csak aztán elkezdtem átgondolni az évemet, és szorongás töltött el....ezért kell leírnom, hogy oldjam magamban...

Elkezdtem feldolgozni a szakítást Kékesszeművel januárban. Majd megismerkedtem a Franciával, ekkor kezdtem igazán írni a blogom. A Francia segített, hogy visszanyerjek valamit az önértékelésemből. De azóta legalább tudom, hogy egy ebédmeghívást is félre tud érteni a másik, főleg egy francia. De aranyosan nevetgéltem, hogy én tényleg evésre gondoltam,  és csak kicsit rökönyödött meg :) Megismerkedtem S.-sel, akkor rájöttem, hogy már problémázom annyit. Neke persze pont az tetszett, hogy tőlem nem kapja meg, amit akar, mert én problémázós vagyok. Aztán mentem TDK-zni, Pécs gyönyörű, ott megismerkedtem egy versenyzővel, akiről később rájöttem, hogy fura, erről is írtam. Ja, és találkoztam egy régi levelezőtársammal, akivel azelőtt még sosem. Asszem ez is ebben az évben volt. Aztán megismerkedtem a barátnős b-sel, aki miatt annyit sírtam, mint régen nem. Aztán jött Janika, amit S. tönkretett, erről sokat írtam anno. Janikával épp csak elkezdődött volna valami, éreztem, hogy szép lehetne, de nem lett, és én még mindig sokat álmodom erről.

 Három nagyszülőm is volt kórházban. Lediplomáztam sikeresen, és felvettek MA-ra, az első helyen megjelölt szakirányra. Meg Efotton sok szúnyog volt, és megismertem a Fiúval, akivel kapcsolatban nehéz volt felfognom, hogy nem is akar semmit tőlem, mert az exét szereti még. Nem is tudom, mit felejtenék el ebből az évből...... Janikát talán. Igen, meg S.-t, meg azt az egész borzalmat.

DE novemberben megismkertem a Dobost, ami szuper, csak mégse jó nekem visszaemlékeznem erre az évre.

Telnek a napok két ünnep között, nulla tanulással nagyrészt. Ami azért baj, mert az órarnendem megint nem lesz elég jó ahhoz, hogy esetleg dolgozzak, a gyakornoki állásokon mondjuk úgyse fizetnek, úgyhogy marad a minimális ösztöndíj, ami nekünk jár. Olyan 4-es átlagért (tizenpárezer, ha 4,5 , akkor talán 15 is). Szóval tanulok. Majd holnaptól persze.

A karácsony eltelt, és nem volt jó; feszültség, izgalom betegségek a családban- dolgok miatt. De eltelt, és a karácsonyfa egy különös dekorációs elemnek tűnik nekem, úgy nézem, mint valami kívülálló, nem jelenti azt, amit az eddig években jelentett. Életemben először 25-én kora este egy kocsmában ittam a forralt boromat a Dobossal, az jó volt persze (vele minden szép és jó egyébként), de azért éreztem, hogy nem így kéne 25-én.

Ő egyébként eljött hozzánk, nagyon szimpatikus volt az egész bemutatkozás, oda- vissza jó érzéseklkel töltött el mindenkit. Borozgattunk, aztán este Rómer, találkozás Veráékkal, a régi osztálytársak emlegetése, kivel mi lehet vajon. Persze arra jutottunk ismét, hogy senkiről nem tudunk semmit. Eldöntöttem alapból, hogy este már nem iszom, de a harmadik bor után rájöttem, hogy nemhogy tanulni nem fogok ma sem, de hazamenni se egyhamar. Rómer zár, Dobossal át a Popeyba, az zárva, jó akkor KisGösser. Egyébként én csak most kezdem felfedezni ezeket a helyeket, de vonz a különös hangulatuk. A generációk keveredése, az idős bácsik, akik hajnali 3kor a sörök felett görnyedeznek, ilyenkor mindig elkezd érdekelni az ember, hogy milyen életeket rejt ez a helyzet, és szeretném megkapargatni a felszínt. Aztán figyelem, ahogy a pultus táncol két vendéggel is, a helyi alkeszek kiabálják a refrént, hogy 8 óra munka.... Valami hihetetlen jó érzés tölt el, hogy ennek részese lehetek, és sokat nevetünk, és nem otthon tanulok.

A szilveszter egy különös dolog nálam, utálom az erőltetett jókedvet, a szervezkedést, hogy akkor ki hova megy, stb... Hihetetlen, de eddig soha nem voltam sehol szilveszterkor emlékeim szerint, leszámítva, hogy kiskoromban kötelező vendégeskedés, vagy kettesben eltöltött este, vagy barátnővel beszélgetős dolgok voltak azért. Nekem ezek jók voltak, de bulizni sehol soha nem voltam még. Most megyünk a Dobossal, zenélni fog. Tartok ez egésztől, mert én úgy megyek oda megint, hogy senkit nem ismerek, és társaságok lesznek, neki meg ismerősök. Ehhez nem vagyok én elég extravertált, de persze szeretnék együtt, meg ő is szeretné, tehát megyek. A megint egyedül arra vonatkotozz, hogy amikor először voltam a koncertjükön hatalmas vita, bántások, bántódások lettek, hogy egyedül hagyott, nem direkt persze, és izgult a koncert miatt is, én meg alapból idegesen mentem oda, tetejébn sután jött ki egy bemutatási helyzet, ami nekem pedig fontos lett volna. (Én nem lettem bemutatva valakinek). Tudom, hogy gáz ez a szenvedő szerkezet, de jobb azért távolítva beszélni bizonyos dolgokról.

De ezek lezárult viták, már nem számít semmit tényleg, csak izgulok kicsit a szilveszter miatt, de igyekszem kedves lenni, és mosolygós, és úgyse iszom (persze-persze), hogy másnap keljek.

Megszakítom kicsit a közgáztanulást, és írok. Beteg vagyok, és ilyenkor nagyon elesettnek érzem magam. Regresszió jelentkezik, szeretném, ha ápolnának, kiszolgálnának, figyelnének rám. Ha ez nem történik meg, megsértődöm. Sikerült összevesznem apukámmal is emiatt... Múltkor az egyszerű kis orrfolyásom miatt mindenki aggódott, most sokkal súlyosabbak a tüneteim, mégis mindenki mondogatja, hogy úgyse vagyok disznóinfluenzás. Ugye elemztem a rendelkezésemre álló infókat, és arra jutottam, hogy nem kell az oltás. Amikor hőemelkedésem lett, nagyon megijedtem. A rossz fizikai állapot miatt át kellett szerveznem a vizsgáimat. Persze, hogy nálunk nincsenek is már időpontok a jövő héten, csak januártól indul be újra. Kellett volna tanulni évközben is + van még két hosszú beadandó, amihez semmi kedvem.

Grafón viszont a legjobbak közé kerültem, kaptam feladatot is, egy teljes 10- 15 oldalas elemzést kell írnom már szakgrafológiai szinten, úgyhogy jól kéne meglépnem ezt a lépcsőt is.  Erről mindenképp írok majd, hogy hogyan viszonyulok ehhez az egészhez, már harmadik éve tanulom, és egyre jobban hiszek benne, de főállásként nekem ez sok lenne, nem vagyok ennyire precíz és kitartó.

Szeretem a gyermekvédelmet is, illetve erről tanulni. Érdekelnének a hátrányos helyzetű gyermekekkel kapcsolatos felzárkoztató programok, a roma integráció. Akár úgy, hogy pszichológusként személyesen foglalkozom velük, akár a programok kidolgzása szintjén is. Amúgy gyermekotthonba, lakásotthonba a nevelőknek elég pedagógiai diploma (gondolom a pedagógia irányultságú szakpszichológia meg bőven), na az lennék. Heti 20- 30 munkaóra, 45 (kb) szabi, amut év közben ki is kell venni. Mellette vígan grafológuázgathatnék, mert valamiből meg is kell élni. Csak ilyenkor mindig előbújik belőlem a sznob; ezért tanuljak 5 + 2 évet egyetemen?  Na, visszatérek a közgázra kicsit:)

Amitől féltem bekövetkezett; vacakol a farm a facebookon.

Na, ennyire sok szabadidőm azért nincs. "Apropó" hiába van stabil párkapcsolatom (jaj, hogy lehet ezt máshogy, mert így nagyon gáz, na szóval járok valakivel, és ez most nagyon jó nekem), még mindig mérhetetlenül idegesítenek az olyan nyelvi fordulatok, hogy "mondtam a páromnak, megbeszéltem a párommal, a párom szerint is..." Ennél már csak a szerelmemmel kezdetű mondatok bántják jobban a fülem.

Pénteken meghallgathattam egy idegesítően nagyképű, sokat "őző" férfit, aki ott végzett, ahol én is szádékozom. A munka világáról beszélt, és hogy egy pszichológus mit kezdhet ott magával. A könyvkiadótól kezdve a forgatókönyvírótól számos pályát felsorolt, és kifejtette róla a véleményét. Buta és öntelt ember volt, ennek megfelelően elkövette azt a hibát, hogy olyan dolgokról is beszélt, amihez abszolút nem értett. A kevés hajú emberek egyébként mindig is bosszantottak. Ja, és a lehetséges pályák felét nőknek nem ajánlotta. Nehogy már egy nő politikai elemzésekkel töltse az idejét, javasolt helyette egy csomó mindent, amit babázás mellett is képesek végezni a hölgykollégák. Borzasztóan  modoros volt és lenéző. Itt van ez a szak, ami azért némi empátiát feltételezne, és az évfolyamban is jelen vannak a törtetések, van jó pár egoista, karrierista, másokon átlépő, visszanézőben belérúgú típus. Na jó, nem olyan sok, csak ez tűnik szembe sajnos, és ezért azt hiszem, hogy sokan vannak. Na jó, egy konkrét ember jutott eszembe, de őt egyszer meg kéne csapnia valakinek. Nekem nincs kedvem most hozzá, szóval valaki más.

Nem megy az írás..... Majd festegetek karácsonyra (már el is kezdtem), hogy kicsit önmegmutassak.

Minden megoldódott, ismét csend, nyugalom és béke:) Tényleg a nyílt kommunikáció a legjobb, és most boldog is vagyok:)

Nagyon szomorú vagyok, és úgy leírnám, hogy mi miatt. De félek, hogy aki okozza ezt egyszer majd rátalál erre a blogra, és nem fogja érteni az egészet. Meg akinek elsírtam a bánatomat, abszurd baromságnak tartja. De az én személyiségemmel ez a helyzet igenis fájó.

Lehet, hogy le kéne vetkőznöm azt a hülyeségemet, hogy azzal is kedves vagyok, aki bánt, és a hátam mögött szid, mert csak kurvára ideges leszek miatta, és nem bírok megnyugodni.

Néha fel-fel bukkannak olyan kapcsolatok az életemben (se nem baráti, se nem párkapcsolati most épp), amikor azt kell megélnem, hogy mindent rosszul csinálok, vagy hogy semmihez nem értek. Nem tudom, különbözik-e egyáltalán ez a két fogalom. Ahhoz meg annyira nevetségesen kicsinységnek tartom az "ügyet", hogy szót emeljek, hogy inkább halgatok. Hagyom, hogy előttem vagy mögöttem megjegyzést tegyenek rám.  Mivel a problémázás (parázás) személyiségem építőköve, lehet ez a konfliktuskerülés gyávaság is, de  másfelől pedig kifejezése az erkölcsi fölénynek, hogy nekem ez az apróság annyira nem jelent semmit, hogy nem vágok vissza a legkisebb mértékben sem, mert nekem fontosabb dolgaim is vannak annál, hogy ezzel foglalkozzam.

 Ilyenkor viszont annyira magányosnak, és elesettnek érzem magam. Honvágyam lesz. Néha tényleg olyan félelmetes ez a nagy emberi tapasztalat, ez a magányosság- érzet.

Írok kicsit arról is, hogy utálom szakterületem azon kutatóit, akik vitába szállnak az egész múlttal, és diktátori hajlamaikról tesznek tanúbizonyságot azáltal, hogy az egy darab elméletüket (és a hozzá kapcsolódó elenyésző számú kutatást) annyira fontosnak tartják, hogy szívük szerint paradigmává emelnék, és az addigi fontosnak hitt fogalmakat elsöpörnék. Az illető ráadásul franciául ír, hogy távolabb kerülhessen a tudomány nyelvétől, és a szép francia nyelv segítségével minél homályosabban tárhassa fel regényes tanait. Igazából csak azért nem írom le a nevét, mert lehet, hogy félreértettem a művét (nem hiszem, mert minden mondatból ez sütött, de ki tudja), és nem is ilyen hülye az ember.

Vannak olyan időszakaim, amikor rettenetesen idegesítenek az emberek. Mindenhol, és minden helyzetben. Ahogy túl lassan szálnak fel a villamosra, hogy állnak előttem a fénymásolónál, ahogy fiatal létükre odatolakszanak a nagyon kicsi ülőhelyhez, és hozzámnyomakodnak azzal a hülye felsőbbrendűséget sugárzó mosollyal az arcukon, hogy nekik kell a hely, mert OLVASNAK. Általában mindegyik szar ponyvát. A jobb könyveket olvasók szerintem ennyire nem is agresszívak.

Mióta van kapcsolatom alábbhagyott a blogolási kedvem, róla nem szeretnék írni, mert vele beszélem végülis meg a dolgokat, és fura lenne itt kitárni. Azt hiszem annyira körülírnám a dolgokat, hogy értelmüket vesztenék. De legalább vége a párkapcsolati picsogásnak itt, és segít majd a blog, hogy más dolgokra is koncentráljak.

Nézem az iwiw-et, és elcsodálkozom, hogy a volt osztálytársam mióta hívja magát Bambinak, a barátnőjét pedig anyatigrisnek. Mókás.

 Számos irracionális félelmei egyika a betörés, de szerencsére csak igen ritkán jön elő.

Eszembe jutott egy magyaróra, ahol Janus P. azon versét elemeztük, amikor arról panaszkodik, hogy a teste börtönébe van zárva az ő szárnyalni kívánó lelke. Nem értettem, minek rinyálni egy kis lázon. De most folyik az orrom,  és igaza van, hogy ez mennyire szar. Semmi más bajom nincs legalább, bár pár környezetemben élőnek halálfélelme van h1n1 miatt. Nem megyek el orvoshoz, mert a náthára amúgy se tudna mit mondani, és ezért nem fogok 2 órát utazni. De rohadtul ideges vagyok, hogy mar belülről az orrom, állandóan tüsszögük, és olyankor összerándul a gyomrom.

Úgy érzem jól magam, ha zsepik lógnak ki az orromból, de úgy meg nem akarok kimenni az utcára. Ja, és zsepi sincsenek, színes szalvétáva tüsszögök, fújom az orrom felváltva. Pénteken meg romantikus vacsit készítettem volna, de így nem fog összejönni, pedig ritkán van teljesen kettesben pillanat.

Megyek  le fertőtlenítőzselézem a kezem, miután kifújtam az orrom.

A szülcsinapcsi überkirály volt.

Az a szomorú (illetve nem, csak vicces), hogy egy csomó mondatomra nem emlékszem, ami szerintem egyrészt amiatt lehetett, hogy túl sok dolog történt, és mostanában nem olyan jó a memóriám,  másrészt meg tudjuk, mi az ok. Állítólag én azt kiabáltam, hogy félek a Feritől, Bab, pedig azt (Tese szerint), hogy a Feri aludni akar. Bár ezekben úgysincs semmi sértő, úgyhogy nem gáz. Lacék azt kiabálták, hogy a fiókokba szeretnének hányni, Tese pedig megfenyegetett valakit, hogy baja esik, ha engem bánt. (Erre ő sem emlékszik.) Ilyen az, amikor van egy antialkoholista a társaságban:)))) (Kicsitulipán, azért megnyugtató, hogy semmi durvaság nem történt.)

Üvegtestről és Kapitányról nem maradt fenn semmi ilyen sztori:) Aztán miután elmentetek voltak dolgok, mármint nem mindenki örült, hogy a buli elhúzódott olyan sokáig :D

A Dobossal pedig minden szép és jó. A boldogság megöli a kreativitást.

Blogfüggőből áttranszformáltam facebookfüggővé, egyébként is most közhelyesen boldog vagyok:) Szeretet és viszont szeretet, klasszikus párkapcsolat, ami a kiszámíthatóság és az izgalom megfelelő elegyével éppen olyan, mint amilyenre szükségem van. Színházban voltunk, jazzklubban, koncerten, és sokat vagyunk kettesben, meg társasági életet is élünk.

Azért vannak szorongásiam, ezzel, meg mással is kapcsolatban, csak ennyi hallgatás után nehéz újra szólni.

No,meg volt meglepetés szülinapi bulim, ami tényleg váratlanul ért, és köszi, akik ott voltak, és tényleg váratlanul ért, és most el is önt egy "mindenkit szeretek"-érzés mindjárt.

Amikor elkezdek régi baromságokon gondolkodni, amin már rég nem szoktam gondolkodni, na lehet, hogy akkor kéne aludni.

Ősz van, az a metsző levegőjű, hamar sötétedős ősz. Befelé fordulok és figyelek. Selejtezek. Kidobálom a felesleges kacatokat, amik arra vártak, hogy majd jók lesznek valamire, aztán mégsem. (Papírdarabok esetleg könyvjelzőnek, bizsuk letört darabjai, hátha majd felhasználom újra, beszáradt körömlakkok, amik emlékeztetnek valamire.) Jó érzés, ahogy kicsit jobban rend lesz körülöttem, talán belül is. Kívül könnyebb elkezdeni, majd átsugárzik.

Vettünk csizmát nekem télre, valamint bodyt (nem pont ilyen, csak nem mindenki vágja a női ruhadarabokat) és egy fekete harisnyatartót, amit majd karácsonyra fogok megkapni. Kéne még több harisnya hozzá, hogy a combfix ne szorítsa el a vérkeringésemet.  Ötletes megoldásokkal átalakítottam egy turkálós felsőt, ami így hordható. Ragasztópsiztollyal megjavítottam pár franciacsatot, és készítettem kitűzöket.

Holnap megyünk mamához. Apu elkísér minket. Kicsit izgulok csak. A mamát annyira közel érzem magamhoz, hogy semmin nem tudnék megdöbbeni, azt hiszem. Talán nem is volt nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hiányzik. Várom a találkozást, és azt hiszem, tényleg minden rendben lesz.

Gyanútlanul kitűztem a kokárdámat (kézzel horgolt, gondoltam ezzel is kicsinytem a provokatív értékét) pénteken. Aztán látom, hogy szinte senkni nincs kinn. Kiderült, hogy nem is "szoktuk" kitenni 23-án. Kicsit összefolytak a fejemben a dolgok, nem így emlékeztem, és őszintén meglepett, hogy az emberek már ennyire nem szeretik viselni. Igazából nekem nem vette el a kedvem a viselésétől egyik oldal sem, jó érzés kitenni. Igaz egy csomó megállón haladtunk végig úgy a metrón, hogy nem ültek mellém, hanem inkább nyomorogtak a szemben lévő ülésen, és úgy néztek rám, mint aki mindjárt felrobbantja magát a metróval. (Igen, van egy olyanfajta nézés.)

Aztán hiányoznak a régi ünnepek, amikor örültem a megemlékezéseknek, a szünetnek. Most minden péntek szabad, és szolgálatban vagyok. Kaptam csokit, finomat, de rossz érzés volt nagyon. Nem akartam elfogadni, de jobban megbántottam volna a beteg néni lányát, ha nem teszem, de végig az járt a fejemben, hogy nem érdemlem meg, hogy nem ezért csinálom, és nem is foglalkoztam azzal a nénivel sokat. Mostanában nem vennék magamnak csokit egyébként, szóval lenne miért örülni. (Akkor ugye bort inkább) De komolyan nem értem azt az orvost, aki még gúnyolódik is a beteggel, hogy kevés a hálapénz (történnek ilyenek, komolyan), hiszen ezt tényleg csak hivatástudattal lehet(ne) csinálni. Egy tábla csokinál képtelen lennék többet elfogadni, mert ez a rohadt csoki is olyan rossz érzéseket keltett bennem. Na, de csak nem sikerül abbahagyni a moralizálást.

 Amúgy az egyetemem tudatában van olyan jogszabálynak (határozat?, nem igazán tudom, mi a különbség), hogy a szoctámhoz a lakhelytől való távolságot nem szabadna légvonalban mérni, hanem az utazás során megtett kilométereket kéne figyelembe venniük. De a mi karunkon ezt nem így SZOKTÁK meg, emiatt nem is változtatnak rajta.

 Így utólag amúgy szívesen szájbarúgnék egy nagyképű, kis köcsög másodéves hök-közeli gyereket, aki röhögve mesélt a kolis kiskapukról. Basszus az egy szociális juttatás, és kurvára nem arra való, hogy ezek a talpnyaló kis senkik egymásnak kijárják, hogyan lakhatnak egy szobában egyedül, névleg bejelentett fantom-emberek társaságában. Az általam semmire nem tartott politikai elit egy része is szépen kikupálódhatott a kiszes időkben, és most se változott semmi. Ezek a kis egyetemista köcsögök már huszonévesen megtanulnak lopni. (Igen, szerintem az is lopás, hogy kizet 24ezret azért, hogy egyedül lehessen egy szobában, mert ennyiért elmehetne albérletbe is, és a kolesz nem erre való. És elsőben egy csomó mindenkit fel sem vesznek. Az én következtetésem szerint ilyenek miatt.)

Történt velem valami, ami okozhatna önbizalomnövekedést, de mégsem. Nem a történet kimenete miatt, hanem az általános negatív hozzáállás miatt szerintem. Egy nagyon gáz (a többi is az, szóval nem is tudok olyat, ami nem) szórakozóhelyen megismerkedtem egy török fiúval (férfival?). Nem lesz folytatása a dolognak, csak azért tartom érdemesnek megemlíteni a dolgot; mert ő olyan típus (magas, vékony, fekete, szem, borosta, kicsit hosszabb, sűrű, fekete haj), aki a magas, hosszúcombú, vékony, nagy mellű, szőke, kék szemű csajokra bukik. (Rám ezek közül a vékony igaz egyedül, de az tényleg:) De hozzám jött oda, elkérte a számom, táncoltunk, összeségében egy hullámhosszon voltunk, amíg a kontextusba egyáltalán nem illeszkedő módon meginvitáltatta magát a lakásomba(?, ami ugye nincs), együttalvás céljából. Illetve a helyszín nem volt egyértelmű, mert bár tökéletesen beszélt magyarul, mégis értetlenkedtem, mert maga sem tudta, hol alszik aznap este. Mindegy is, nem vágyom egyéjszakás kalandra, ismeretlen törökkel. Meg úgy semmilyen ismeretlennel. Csak az a különös, hogy órákon át az élete álmairól beszélt: HÁZASSÁG, GYEREK! Nem értem a férfiak koncepcióját. Ha szexet akarnak (csak), miért nem lehet ezt nyíltan megmondani. Ha nálam nem is ér célba, biztos talál magának valakit. Minek húzzuk akkor egymás idejét? El hülyéskedhettem volna a barátokkal akkor én is. Minek a házasság-duma? Azt ő sem gondolhatja komolyan, hogy ezzel bárkit is ágyba lehet vinni, aki nem hajlik annyira erre? Aki meg hajlik, annak felesleges a házassági terveket kifejteni. Vannak erre homályos ötletek a fejemben, de nincs kedvem egybefűzni most a gondolatokat.

Ő tényleg jó pasi volt egyébként nagyon-nagyon. És nem olyan szerintem "jó pasi", hanem úgy az átlag szerint is baromira jó. Amúgy van egy kis megoldásféle is a szőke-nagy mellű rejtélyre. Azt hitte, török vagyok, vagy emlékeztettem a törökökre,és ez a jóleső otthonosság érzésével töltötte el a hazafit, messzi idegenben.